Gyenge ellenállás (1. rész)

Szép napot mindenkinek!

Ezúttal emberi időpontban jelentkezem, bár kicsit álmosan az első résszel. Remélem, ti valamennyivel kipihentebbek vagytok, mint én. Mindenesetre szép szombatot és jó olvasást!

xx

Ritka pillanatok egyike. Csend van. A nappalira végtelenül mély és jótékony némaság szállt. Engedelmeskedve a gravitáció leküzdhetetlen erejének eldőltem a kanapén. Leeresztettem. Lesüppedtem a puha párnák közé. Éreztem, ahogy a fénysebességre gyorsult agysejtjeim fokozatosan lassulnak. Már csak rezegnek, majd végleg elnyugsz…

-    Engedd el! – visította Noel. – Add vissza! Az az én űrhajóm!

-     Nem, nem is a tiéd! – kontrázott Nate. – Ez Buck kapitány űrhajója! A Galaxis Óriása! Most én játszom Buck kapitánnyal, enyém a hajó is!

Na, ennyit a csendről. Az agyam újra életre kelt. Nincs megállás. Bolond vagyok, ha öt év után is abban reménykedem, hogy este kilenc óra előtt csend és nyugalom borul a házra. Az órára pillantottam. A fürge és kecses másodpercmutató lomhán kullogott. Nyolc óra huszonkilenc. Kitartás, Rosie, már a célegyenesben vagy.

Aztán reccs! A hangos civakodás olyan hirtelen halkult el, amilyen gyorsan kerekedett. Újra némaságba burkolózott a ház, csupán a konyhában csörömpölő Mrs. McAdams tevékenykedése kavarta fel az állóvizet. De nem tartott sokáig. Pár pillanat múlva sírás hallatszott az emelet felől. Sóhajtva ültem fel. Ezúttal sem csalt az ösztönöm. Noel könnyáztatta arca már fel is tűnt a lépcsőn.

-  Rosie, Rosie – sietett felém zokogva műanyag játéka összetört roncsaival. – Na… Nate eltörteee! – tört ki belőle még nagyobb vehemenciával a keserűség.

-  Nem is! Ha te nem rángatod, akkor most is egyben lenne! – vágta rá védekezve ikertestvére, bár az ő arcán is felfedeztem a szomorúság és bűntudat halvány jeleit.

-    Ha nem veszed el, akkor még most se lenne semmi baja! – kiáltotta Noel, majd sírva az ölembe dőlt, a néhai űrhajó pedig csörögve landolt a padlón. Nate csak állt és csendben gyászolta a Galaxis Óriását. Mindig is ő volt kettőjük közül a strapabíróbb.

-   Oké, fiúk, - kezdtem bölcsen, ahogy eddig minden veszekedésükkor – a játékok közösek. Az, hogy éppen melyikőtök dobozába dobálom be, nem jelent semmit – emeltem fel a hüppögő Noel arcocskáját. – Viszont Nate, csúnya dolog elvenni a másiktól a játékot, ha ő éppen játszik vele. Szerintem, ha megkérted volna Noelt, te is beszállhattál volna az űrcsatába, ugye? – kérdeztem az említett fiútól. Ő csak bólogatott. – Látod, Nate? – Mély csend szállt a szobára. Noel már nem sírt, csak hallgatagon vezette végig ujját a nadrágom mintáján.  – Szerintem neked sem esett volna jól, ha Noel vette volna el tőled az űrhajót – állapítottam meg és magamra öltöttem mindent tudó pillantásom. Nate magába fordulva mérlegelte a helyzetet. Szerintem felötlött benne az a közelmúltban történt eset, amikor Noel elvette előle az utolsó pudingot, amit az előbbi már kipécézett magának. Valószínűleg rájött, ikertesója is ugyanolyan rosszul érezheti magát, mint ő akkor.

Végül tétován megsimogatta hüppögő testvérét.

-  Sajnálom, Noel – vallotta be. Megbántódott hasonmása elszakította tekintetét mintás farmeromtól, és bár kicsit kelletlenül, de megölelte pár perccel idősebb bátyját.

-  Ezt már szeretem, Tücskök – néztem rájuk büszkén. Kemény munkám gyümölcse, hogy a két lurkó megtanulta, nem szabad megbántani a másikat.

-  És most mi lesz Buck kapitánnyal? – emelte fel Noel a roncsokat. – Most nincs hol aludnia. A Galaxis Óriásán volt a szobája.

-  Ma este aludjon Áfonya Maci mellett a polcon, holnap suli után pedig elmegyünk a játékboltba és veszünk neki egy vadi új űrhajót. Kettőt – tettem hozzá – nehogy még egyszer így járjon szegény Buck kapitány. Rendben? – ajánlottam alkut. Látszott rajtuk, hogy erősen mérlegelik a dolgot, majd csupán szemkontaktussal megvitatják. Végül bólintottak:

-   Oké!

-   Szuper! – könnyebbültem meg. – Most keressétek meg Mrs. McAdamst és beszéljétek rá, hogy holnap makarónit csináljon vacsira. Úgy hallottam, brokkolival és hallal készül– súgtam bizalmasan. Mindkettőjük szemében undor csillant, a következő pillanatban pedig már csak hűlt helyük volt. Mit ki nem lehet hozni a brokkoliból.

Nagy sóhajjal dőltem hátra. A mai nap szörnyen hosszú volt. Korán reggel a Régiségek Honában kezdtem. Én vettem át a szállítmányt (ami hajnalban érkezett), mivel a főnököm elutazott üzleti ügyben. A fejébe vette ugyanis, hogy terjeszkedni akar, olyan jól mennek a dolgok. Így most nekem kell igazgatnom a boltot. De nem baj, extra pénzt kapok érte, ami nem árt. Minél hamarabb el akarom vinni innen a fiúkat és a saját talpamra állni. Ha az az ára, hogy hajnali négykor keljek, berohanjak a boltba első világháborús könyvek és terítők miatt, majd haza, hogy elvigyem a srácokat suliba, aztán vissza a boltba, hogy kinyissak, nem bánom. Ezzel csak az a baj, hogy ma lekéstem a délelőtti óráimat az egyetemen, így a délutánira kellett elmennem, tehát lecsúsztam a fiúk szülői értekezletéről. És még be se pótoltam a társadalomismeret óra anyagát. Úgy tűnik, ma is éjszakázni fogok. De tekintettel arra, hogy holnap is négykor kell kelnem, nem igazán vagyok feldobva.

Kelletlenül álltam talpra. Összeszedtem a tönkrement űrhajó maradványait, majd elindultam a konyha felé, hogy eltüntessem. Ekkor megszólalt a telefonom.

-  Haló? – szóltam bele.

-  Rosie bébi, Jasmine vagyok! – kiáltott bele legjobb barátnőm.

-  Gondoltam, drágám, mivel a képernyőn a te neved és nyelvnyújtogatós képed villogott– feleltem unottan.

-   Ne legyél ilyen undok! – szidott vidáman. – Szóval, gondolkoztál a bulin?

-  A min? – kérdeztem vissza, miközben összehajtogattam a fiúk lépcsőn felejtett egyenruháit.

-   A-bu-lin – szótagolta, mintha hülye lennék. – Tudod, sok fiatal mozog egyszerre, zenére, piálgatva, amíg seggrészegen ki nem dőlnek egy buszmegállóban.

-  Bár a leírásod igazán hívogató… Nem – sóhajtottam.

-  Nem gondolkodtál vagy nem jössz? – tudakolta lankadatlan lelkesedéssel.

-  Nem megyek – de nem is gondolkodtam, tettem hozzá magamban.

-  Beeeng! – hallatszott a vonal másik végéről. – Rossz válasz! – ordította Liam olyan hangosan, hogy ijedtemben elejtettem a telefont és a ruhákat. Gyorsan felkaptam a készüléket.

-  Ott vannak a többiek is, ugye? – bár inkább kérdésnek szántam, mondatként jött ki.

-   Szia! – köszönt vidáman Cassie és Eric is.

- És ami még jobb… - folytatta Jasmine. Abban a pillanatban, hogy elhallgatott, megszólalt a csengő. Megfordultam a lépcsőn és lenéztem a bejárati ajtóra. Az üvegen keresztül láttam, hogy mind a négy barátom ott toporog a küszöbön és hatalmas vigyorral az arcukon integetnek nekem. Mindent, ami a kezemben volt, leraktam az egyik lépcsőfokra és ráérősen levonultam, hogy ajtót nyissak.

- Ha azt hiszitek, hogy elrángathattok a bulira, már most szólok, nem fog sikerülni – tártam ki az ajtót.

-  Nem hisszük, tudjuk, hogy elrángatunk – tolakodott be Jasmine két táskával a vállán. – Ők azért vannak itt, mert osztják a véleményem – állt meg előttem barátnőm a többiekre mutogatva. – Mindannyian úgy gondoljuk, hogy az elmúlt három évben rettentően elnézőek voltunk.

- Igen. Nem nyaggattunk az olyan banális dolgokkal, mint bulizás, ivás, pihenés, szórakozás, lazítás – folytatta Liam.

-   Amit minden normális, huszonegy éves fiatal csinál – bólogatott Cassie.

-  Gondolom az is feltűnt, hogy a munka, tanulás, Noel és Nate, vagyis a gyereknevelés nem szerepeltek a felsorolásban – kapcsolódott be Eric is. Kicsit megijesztett, ahogy összedolgoztak ellenem és körbevettek, mint éhes oroszlánok a prédát.

- Ezért ma este elviszünk bulizni! – énekelt magas hangon Jasmine. A fiúk máris elindultak felém, hogy feltessékeljenek az emeletre, Cassie és Jasmine pedig a gardróbom tartalmáról fecsegtek.

-   Na, jó. Álljon meg a menet! – mondtam kimérten. – Nekem holnap reggel dolgozni kell mennem, ráadásul beszélnem kell a fiúk tanárával, mert nem tudtam elmenni a mai szülőire. A társadalomismeret órát is kihagytam délelőtt, tehát be kell pótolnom az anyagot és fel kell készülnöm a többi órára is. Nate és Noel még csak le se fürdött, ami külön rituálé, tehát képtelenség, ho…

-  Elég, elég, elég. Ne is mondd tovább. Anyám szokott így beszélni. Beteg, hogy a te szádból is ezt hallom – vágott a szavamba Liam bizarr arcot vágva. – Tényleg ideje kimozdulnod.

-  Nem, kizárt – ráztam a fejem és elindultam a konyha felé. Az űrhajó roncsai még mindig ott árválkodtak a lépcsőfokon.

-   Ha így folytatod, huszonöt éves korodra be fogsz savanyodni – szólt Cassie.

-   Mint a nagyanyám. Fokhagyma szaga van és folyamatosan azzal traktál, hogy semmire se megyek egy diplomával, szerezzek inkább szakmát – borzongott meg Eric.

-   Mi a csuda folyik itt? – kiáltottam fel, amint beértem a konyhába, totálisan figyelmen kívül hagyva a barátaimat. Az ikrek maszatos arccal tömték magukba a brownie-t. – Srácok, az lett volna a holnapi uzsonnátok! – keseredtem el. – Mrs. McAdams egész délután itt állt a konyhában, ti meg alig tíz perc alatt bepusztítottátok! Idő előtt!

-   Semmi baj, Rosie, csinálok egy másik tepsivel – legyintett kedvesen az idős asszony.

-   De, igenis baj. Srácok, este nem ehettek sütit. Nem fogtok aludni a cukortól – vettem el előlük a tepsit, majd egy-egy szalvétát adtam a kezükbe, hogy letöröljék morzsás arcukat. – Kérjetek bocsánatot Mrs. McAdamstől, aztán irány a fürdőszoba, mossatok fogat. És húzzatok sorsot, ki megy először fürdeni – mutattam ellentmondást nem tűrve az emelet felé. – Látjátok, ezért nem mehetek veletek bulizni. Csak tíz percig nem figyelek és kész a baj.

-   Na, és akkor mi van, ha ettek egy kis sütit? Gyerekek még – védte az öcséim Jasmine.

-  Próbáltál már cukortól túltengő ötéveseket ágyba parancsolni? – kérdeztem vissza idegesen. Eléggé idegbajosnak tűnhettem, a lány már meg se mert szólalni.

-  Rosie, menj csak velük – szólt közbe kedvesen házvezetőnőnk. – Majd én tartom itt a frontot. Van egy nagyon jó receptem, amitől ágyba dőlnek a gyerekek – kacsintott.

-   Na, szuper, szabad a pálya! – ujjongott Jasmine.

-  Á, nem hiszem, hogy ez jó ötlet – húztam a szám. – Nem hagyhatom itt a fiúkat Mrs. McAdamsszel. A fiúk túlpörögtek, és Ön is biztosan fáradt már – néztem az említett asszonyra.

-   Nekem nem gond, Rosie. Szeretem a fiúkat, unokáim nincsenek, rég özvegy vagyok már. Szívesen itt maradok. Rád fér már, hogy kimozdulj kicsit.

-   Na, látod, Rosie! Nincs veszteni valód! – győzködött Cassie. – Jól fogod érezni magad, ne aggódj az ikrek miatt, jó kezekben lesznek. Mrs. McAdams majd gondjukat viseli, ugye?

-    Persze! – bólogatott.

-    Hát… - hezitáltam. Abban teljesen biztos voltam, hogy Mrs. McAdams kiválóan ellátja majd a feladatot, de nem akarom túlterhelni. Idén lesz hatvanhárom éves. Akármennyire is egészséges és aktív, nem vagyok biztos benne, hogy még sokáig tud segíteni nekünk. Nem szeretném, hogy idő előtt maga mögött hagyja az életét.

De azt is tudtam, hogy megrokkanok, ha nem szakadok ki kicsit a mókuskerékből. Még ha nem is iszom le magam a sárgaföldig, jót tehet, ha eltöltök néhány órát a korombeliekkel és cseveghetek másról is, mint az animációs filmek, vagy az ablaktáblák megtisztítása.

Végül győztek az önző érdekek. Öt éve az ikrek körül forog a világom. Itt az ideje, hogy kicsit magamra is gondoljak.

-   Jól van – adtam be a derekam. – Menjünk bulizni – sóhajtottam apró mosollyal a szám sarkában.
-   Ez az, Rosie, kezdesz visszatérni az élők közé – karolta át a vállam Liam. – Köszönjük, Mrs. McNuggets! – intett hátra, miközben a lépcső felé tolt.