Hadd meséljem el...
A boldogság sose volt az én asztalom. Leginkább a depresszív
realizmusban mozogtam otthonosan. Olyan voltam, mint egy robot, ami felkel,
teszi a dolgát, majd tizennyolc óra rohangálás után fáradtan bedől az ágyba.
Hideg és rendszeres. De akármennyire is éreztem magam egy távolságtartó
fémdarabnak, közel se voltam tökéletes robot. Bár nem látszott, érzelmeim vad
vihara szüntelenül tombolt lelkem kis dobozában. Gondosan elzárva, hogy még
véletlenül se lássa meg senki, mennyire nem vagyok kimért, higgadt és realista.
Megannyi érzelem emésztett. Belülről mardosta a kis fémdobozt, amit mások
léleknek hívnak. De már mint említettem, a boldogság és a vidámság nem sokszor
vendégeskedett nálam. A kétségbeesés, félelem, szomorúság, tehetetlenség és még
valamennyi társuk annál inkább. Egy valami viszont a felszínen tartott. A remény.
Te olyan vagy, Belle, mint a
naplemente. Mondta
egyszer Chace, mialatt a hátsókertben ültünk és az említett jelenséget
bámultuk. Káprázatosan
gyönyörű és mindig más; rengeteg érzelmet keltesz az emberekben és tartasz
vissza. Költőien elegáns, mégis akárhányszor feltűnsz, olyan elérhetetlen vagy,
olyan szomorú. Magadban hordozod az elmúlást és a reményt, hogy egyszer jobb
lesz.
Egyszer tényleg ilyen voltam. Aztán megváltozott minden. Ő visszatért az életembe és rávilágított,
nem kell így élnem. Megmutatta nekem a világot a saját szemével, kimozdított a
komfortzónámból. Bebizonyította, hogy lehetek újra boldog és szabad úgy, hogy
nem ártok vele se magamnak, se a szeretteimnek.
Chace megmentett.
Már nem félek a jövőtől. Az életben jönnek-mennek az emberek. Akik
lekopnak az emberről, azok nem szerették igazán. De én tudom, hogy Chace,
Jasmine, Eric, Liam, Cassie és az ikrek mindig velem lesznek.
Hogy miért? Hadd meséljem el...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése